(részlet - Neil Gaiman: A smaragdszín vázlat)
Dr. Henry Jekyll büszkén jelenti be, hogy általános fogyasztásra, mindenki általá elérhetővé vált a világhírű Jekyll-por! Többé nem csupán a kivételezett kevesek használhatják! Szabadítsa fel az önnön bensőjében lakozó lényt! Belső és külső megtisztulás! Manapság számtalan férfi és nő szenved lelki szorulástól! A megoldás olcsó, és a hatás azonnali. Jekyll-por! (Vanília és eredeti mentholos ízben kapható.)
A királynő hitvese, Albert herceg termetes férfi volt. Lenyűgöző biciklikormány-bajuszt viselt, a haja meglehetősen ritkult. Letagadhatatlanul és teljes egészében ember volt. A folyosón fogadott minket, biccentéssel üdvözölt bennünket. Nem kérdezte a nevünket, nem nyújtott kezet.
– A királynő fölöttébb izgatott – mondta. Erős akcentussal beszélt, keményen ejtette ki a hangokat. – Franz a kedvencei közé tartozott. A királynőnek számos unokaöccse van, de Franz volt az egyetlen, aki képes volt megnevettetni őt. Meg kell találniuk azokat, akik ezt tették szegénnyel!
– Minden tőlem telhetőt elkövetek – mondta a barátom.
– Olvastam a monográfiáját – mondta Albert herceg. – Én javasoltam, hogy konzultáljanak önnel. Remélem, jól tettem.
– Én is remélem – felelte a barátom.
Kinyílt a hatalmas ajtó, bevezettek minket a sötét terembe, a királynőhöz.
Victoriának, vagyis Győztesnek nevezték, mert csatában győzött le minket, körülbelül hétszáz évvel ezelőtt, és Glorianának, vagyis Diadalmasnak is hívták, mert diadalmas volt. Királynőnek nevezték, mert az emberi száj nem alkalmas valódi nevének kiejtésére. Hatalmas volt, nem is hittem volna, hogy ekkora lehet. Az árnyak közé húzódva ült, mozdulatlanul; a magasból tekintett le ránk.
– Meg kell oldani az ügyet! – érkeztek a szavak az árnyékok közül.
– Úgy lesz, felség – mondta a barátom.
Egy végtag előrébb lökődött, rám mutatott.
– Lépj előre!
Mozdulni próbáltam, ám a lábam nem engedelmeskedett.
A barátom a segítségemre sietett. Megfogta a könyökömet, és elindult velem őfelsége felé.
– Ne félj! Nem kell. Légy a társa! – Ezt mondta a királynő. A hangja édes és mély volt, a szavai távoli zümmögésre emlékeztettek. Az egyik végtagja kinyúlt, megérintette a vállamat. Egy másodpercre, de tényleg csak egy pillanatra olyan fájdalmat éreztem, amilyet még soha életemben, ám ezt a kínt hirtelen valami jóleső, kellemes érzés váltotta fel. Éreztem, hogy a vállam elernyed, és Afganisztán óta először megszabadultam a fájdalomtól.
A barátom előrébb lépett. Victoria szólt hozzá, de nem hallottam a szavakat. Eltűnődtem, vajon közvetlenül az elméjéből sugározza-e a szavakat; a történelemmel foglalkozó könyvekben már olvastam arról, amit „királynői közlésmódnak” neveztek.
A barátom fennhangon válaszolgatott.
– Természetesen, felség. Ki merem jelenteni, hogy két férfi volt az unokaöccsével abban a shoreditchi lakásban, azon az éjszakán. A lábnyomokat ugyan elkenték, de a nyomok egyértelműek.
Pár másodperces szünet után:
– Igen. Értem. Azt hiszem... Igen.
Hallgatott, amikor elhagytuk a Palotát, és akkor sem szólalt meg, amikor visszakocsiztunk a Baker Streetre.
Besötétedett. Kíváncsi voltam, mennyi időt töltöttünk a Palotában.
Kormos ködcsápok jelentek meg az úton és az égen.
Amint vissztértünk a Baker Streetre, a szobámban lévő tükörben szemügyre vettem a vállamat. A ködfehér bőr rózsaszínes árnyalatúvá változott. Bíztam benne, hogy nem képzeletem játszik velem, és nem is az ablakon beszüremkedő holdvilág miatt látom magam ilyennek.
Fordította: Szántai Zsolt